Ahogy 30 méter magasból lenéztem, elvesztettem az egyensúlyomat, és egy rémületes pillanatban már zuhantam is a sziklaperemen át a szakadék felé.
 
Voltam már olyan helyzetben korábban is, amikor rá kellett jönnöm, hogy nincs visszaút. Amikor mustár csöppent a fehér ingemre, rosszat mondtam valakiről, aki hallótávolságon belül állt, vagy eltörtem az anyukám kedvenc porcelánját - megtörtént, és nem lehetett visszacsinálni.
 
Amikor a barátaim elhívtak sziklát mászni pár évvel ezelőtt, tetszett az ötlet - egészen addig, amíg fel nem értünk egy magas szirtre, ahol kijelentették, hogy a sziklafalon fogunk lemászni. Soha nem kedveltem a magasságokat, és a mutatóujjamnál vékonyabb mászókötél jelenléte sem keltett bennem különösebb biztonságérzetet.
 
Néhány pillanattal később szorosan markoltam a kötelet (amely jó erősen egy közeli fához volt kötve), és háttal álltam a szakadéknak. Elfehéredett öklökkel kezdtem hanyatt dőlni a sziklaperem irányába. A növekvő pánik hirtelen jókedvre váltott, amikor kiderült, hogy a kötél megtart, és le tudok ereszkedni a sziklafalon. Ez volt életem egyik legszenzációsabb élménye.
 
Később, amikor már a tábortűz körül ültünk, egyik barátom, egy keresztény, elkezdett arról beszélni, mi különbség van elhinni és hinni valamit. Azt mondta, hogy egy dolog elhinni, (értelmileg megérteni), hogy a kötél megtart. És teljesen más teljes bizalommal hinni abban a kötélben úgy, hogy tőle függve ereszkedünk le a sziklafalon.
 
Olyan családban nőttem fel, amelyik templomba járt, és hitte, hogy Jézus tökéletes életet élt, és azért halt meg, hogy kifizesse az emberiség bűneiért járó büntetést. De addig a pontig csak az értelmemmel hittem. Felismertem, hogy a bűnbocsánat nélkül, amit Krisztus adott, képtelen vagyok megmenteni magamat - rá vagyok utalva, bele kell kapaszkodnom ugyanolyan életre-halálra, ahogy a kötélbe kapaszkodtam.
 
Az Efézus 2: 8-9 azt mondja: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék."
 
Aznap a sziklán hittel fogadtam el Isten ajándékát, a megbocsátást, és ugyanazt a jókevet tapasztaltam, amit akkor, amikor le mertem lépni a szikláról. Tudtam, hogy bűnbocsánatot kaptam, és elkezdődött szerető Atyámmal a kapcsolatom, aki mindennapjaim cselekvő részese.
 
A félelmemmel ellentétben, Isten nem vette el az örömöt az életemből. Sőt, az ellenkezője történt. El sem tudom képzelni, hogy lehetne ennél teljesebb és tartalmasabb élet. Még a nehéz időknek is van értelmük, ha valami jó a következmény.
 
"A hit nem a valóság megtagadása. A hit az a bizonyosság, hogy az a valóság, amit látok, több, mint elég ahhoz, hogy bízzak Istenben a valóságnak azt a részét illetően is, amit nem látok. Ronnie Stevens